Üres a ház. Együtt építettük régen. Az erdőben, a folyó mentén, mint a mesékben, élt egy ember, ő volt a barátom. Utoljára négy éve láttam, novemberben, az első szombaton. Üzenetet írtam neki a hóba. Szia, itt voltam, gyere haza, nagyon várlak. Folyton üzeneteket hagytam neki, beleírtam a homokba, a hóba, ráfirkáltam a párás ablakra, éjjelente a mutatóujjammal a hátára rajzoltam, hogy szeretlek. Négy éve, kilenc hónapja és hét napja nem láttam. Azóta megváltozott az életem.
A mi falunk a legszebb a világon, jó volt ott élni. A folyónk is csodálatos, nagyon szerettem. Szép volt a vize régen, ragyogóan tiszta. A falusiak úgy mondják: olyan a folyó, hogy ha abba belenézel teliholdkor, még a legutolsó öngyilkos arcát is láthatod benne. Szerintem ez szép mondás. Akkoriban engem is érdekelt a halál. Most már nem. Most élni akarok. Tizenhat évesen még azt hittem, jobb a városban, mint falun, mert ott szebbek az emberek, okosabbak, fiatalabbak, gazdagabbak, boldogabbak, jobbak. Mindegy, nem panaszkodom. Anyám azt mondja, aki panaszkodik, attól el kell venni, hadd tudja meg, mit veszíthet. Nem akarok elveszteni semmit már. Régebben mindig panaszkodtam, szerintem azért tűnt el a barátom és anya is azért hiányzik és a világ is azért zavarodott így meg. Nehéz normálisan élni. Úgyhogy én azt mondom, jó nekem a városban is. Annyi csak, hogy utálom, mert szar itt a hús, unatkozom, és egyedül vagyok, de mindegy, ennyi, nem panasz, amúgy jó minden.
A városban összevissza élnek az emberek, nincs saját elképzelésük az életükről, csak élnek bele a világba, nézik a szappanoperákat meg a tévéhíradókat és úgy. Úgy élnek, ahogy ott látják, ahogy onnan mondják nekik. Nekem is elhinnének mindent, mondhatok bármit. Azt hiszik, aki a tévében van, az okosabb, erősebb, szebb és gazdagabb, boldogabb, jobb, mint aki nem. Azért ez falun nem így volt. Ott az anyák mondják meg, mit kell tenned, hogy kell élned, nem jöttment színészek. Úgy élsz, ahogy az anyád is él, ahogy ő mondja. Mondjuk, az is igaz, hogy falun is elég sokan néznek tévét. Mindenhol csak esznek, isznak, tévét néznek.
A városban az is baj, hogy folyton húst esznek. Ráadásul azt sem tudják, milyen a jó, nem tudják, hogy az is élőlény, egyáltalán nem mindegy, milyen volt az élete. Ha nem jól tartotta a gazdája, akkor lehet, hogy beteg lett, testileg vagy lelkileg, ezért jobb, ha tudod, mit eszel. Itt simán megeszik az ismeretlen, beteg cuccokat. Még az is lehet, hogy eleve fáról szüretelik a műanyag tálcákba csomagolt izéket. Még az is lehet, hogy itt tényleg nem volt egyik sem élő soha. Jó, persze, tudom, hogy ez nem lehet, csak úgy mondom, mert utálom a műanyag tálcába csomagolt húst. Amúgy igazából minden jó, nincs semmivel bajom. Ha majd nagyon rossz lesz, el fogok innen is menni és kész. Ennyi. Majd kitalálom, hogy hova.
Mindenki szerint felesleges visszavárnom a barátomat, lecsukták vagy megfagyott már rég. Azt mondják, hogy csak egy bolond, hajléktalan cigány a Pánsípos Ember. Én neveztem el így, még kislány koromban, az igazi nevét nem tudom, azért lett ez a neve, mert hatalmas, szép és szerintem varázsló. Olyan, mint egy isten. Mindenkinek kell egy isten, nekem ő kell. A hátam mögött azt mondják a faluban, hogy én sem vagyok normális. Az egész családom fura és bolond volt, egytől egyig gyagyás mindenki, tudom én, hogy ezt gondolják. Mindig van, aki visszamondja. Tök hülyeség egymás háta mögött pofázni, úgyis megtudja az ember. Hadd mondják, nem érdekel, csak egy kicsit rosszul esik. Hálátlanok. Bezzeg, ha meg majd baj lesz, vagy valami kell, vagy valaki beteg, akkor segítségért könyörögnek. Gyógyítsam meg őket, mondjak imát, főzzek teát, rakjak borogatást, de persze pénzük az nincs, csináljam ingyen, nem kerül az semmibe, ott terem vadon, benn az erdőben. Persze, ott, hogy rohadjál meg, akkor szedd le magadnak, ha ennyire ingyen van, aztán tanuld meg magadnak, hogy melyik mire való! Tanuld meg magadnak, száz évig! Gyógyuljál egyedül! Jajgassál magadnak üres imákat!
Pofátlanok! Minden ingyen kéne nekik. Épp ezért utáltam falun élni, pedig nagyon szerettem, még mindig ott lehetnék és gyógyítanék, ha az emberek nem lennének ilyen hálátlanok. Meg fukarok. Pénz nélkül ki tud élni? Mindegy, nem panaszkodom, már rég nem érdekel. Mindenhol jó nekem. Mindig is a mi családunk gyógyított a faluban, csak már elfelejtették az emberek. Orvos nem is volt soha, ha az kellett már, akkor kijött a mentő vagy bevitte valaki kocsival a beteget a városba. Bezzeg az orvosnak, annak tolják a pénzt, attól nem sajnálják, csak azért, mert az városi! Azt hiszik a hülyék, hogy csak mert ott él, biztos jobb meg okosabb meg minden.
Azt hittem, hogy majd egyszer én is gyógyító leszek, de másképp alakult az életem. Ebben már nem hisz senki, folyton csak az orvosokhoz rohangálnak, meg a csodákért vannak oda. Ez a kettő. Gyógyszer és varázslat. Csak a fehér vagy színes kis pirulák meg bűvészmutatványok, ez kell nekik, nem gyógyulás. Csiribí, csiribá, csiribá, csiribú. Ebben hisznek. Van bűvészbolt meg trafik is, megveheted a jóskártyákat, mindegyikre rá van írva, melyik mit jelent, és jár hozzá használati utasítás is. Tök egyszerű és imádják és elhiszik. És megveszik az emberek.
Húsz éves vagyok, sikeres, városi lány. Épp elég ok, hogy utáljanak a faluban. Utálnak is, biztos. Tudom, érzem, nem baj, én is utálom őket! Amikor visszamegyek, összesúgnak a hátam mögött, na, megjött a bolond nő a városból, egy büdös kurva, abból van ennyi pénze. Susmusolnak, duruzsolnak, gúny van a hangjukban meg irigység. Lebolondoznak vagy lekurváznak. Ha nem tudják, hogy ki vagy, nem értenek, nem ismernek, akkor ezt csinálják. Ha tudnák, ki vagyok, tisztelnének, hízelegnének, még a kezemet is megcsókolnák. Igen, még azt is.
Nincs itt már senkim, nem ide tartozom. Pedig visszajönnék, itt maradnék, itt maradtam volna. Most már mindegy, másképp alakult az életem. A ház üres, nem megy a közelébe senki. Se anyám, se barátom. Majd egyszer visszajön. Vissza kell térnie. A falu szélén van a buszmegálló. Tíz óra tízkor érek ide minden szombaton délelőtt. Kimegyek a házhoz, üzenetet írok a hóba vagy a homokba, mint régen, nem érdekel, hogy hülyeség. „Szia, itt voltam, szombaton megint jövök!” Este nyolc óra nyolckor, az utolsó busszal visszamegyek a városba. Nem alszom itt. Minek maradjak? Itt mindenki öreg vagy beteg, nincs társaságom, nincs senkim, csak anyám volt meg a Pánsípos Ember.
Eileithüia vagyok, városban élek, a Duna parton. Enyém a legmagasabb ház. A felső szinten lakom, én vagyok itt legközelebb a Naphoz. Így alakult az életem. Hajnalban ébredek. Minden reggel fél négykor, pontosan ugyanúgy, mint régen, semmi sem változott, annyi csak, hogy egyedül. Nem kell ébresztő, magamtól kelek, beállítom az agyamat és úgy, az agyam ébreszt. Nem szállok ki azonnal az ágyból, először meditálok, ahogy anyámtól tanultam régen. Elképzelem, hogy ott vagyok, ahol a legjobban szeretnék lenni, mondjuk a faluban vagy egy folyó partján vagy egy erdőben vagy egy nagyon magas hegy csúcsán, a világ tetején, a Naphoz közel. Vagy bárhol. Ha nincs elképzelésem arról, hogy hol szeretnék lenni, egy üres imát mormolok. Anyám szerint, ha elég sokszor ismételsz egy imát, megtelik a kívánságoddal, így kell megtölteni élettel az üres könyörgéseket. A legnagyobb vágyam, hogy minden a helyére kerüljön.
Az igazi nevem Anna, de azt nem szeretem, túl normális, senkit sem érdekel, csak a faluban hívnak így. Itt inkább a másik nevemet használom. Azért ezt, mert anyám mondta, hogy egy görög istennőt is így hívnak, akinek az a feladata, hogy kivezesse az eltévedt gyerekeket a sötétségből a fényre. Egy istennő jobb, mint egy Anna. Sokkal többet ér. Ez különleges, szép és varázslatos, az emberek az ilyet szeretik, engem is szeretnek, nem tudják kimondani a nevem, nem tudják megjegyezni sem. Megfoghatatlan vagyok, kimondhatatlan vagyok, különleges vagyok. Minden pénzt megérek. Ha én kellek nekik, felhívnak, és azt mondják: „a fura nevű nő kell nekem”. Én vagyok a fura nevű nő, a legkeresettebb jósnő az országban. És ezt a nevemnek köszönhetem, meg a szerencsémnek meg az elmúlt négy évemnek. Köszönöm!
Enyém ez a ház is, én építtetem, minden oldaláról visszatükröződik a nap, fémből és üvegből van, éjjel-nappal tündököl. Itt élek, itt dolgozom, itt kelek, itt fekszem. Én vagyok a leggazdagabb jósnő ebben az országban. Reggel, ébredés után nem kelek ki azonnal az ágyból, hanem újra és újra ismétlem a kedvenc imámat. Jön a Nap és megy a Nap és visszatér. Jön a Hold és megy a Hold és visszatér. Jön az ember és megy az ember és térjen vissza.
(Megjelent az Alföld 2017/2-es számában)
Hozzászólások